15percesversek

Szemhéjaira kendő kerül, megköti a feje körül. Erdőben fog útra indulni, Vajon el fog-e így bukni? Nincs mankó, nincs mentsvár, előtte végtelen sok zöld hektár. Bizalma köntösként terül testére, amíg bizalom van, védőburok is van. Nem tudni, megmarad-e estére, lehet rosszakaró is itt van. Ha bizalma fagylaltként kezd olvadni, köntöse lassan el fog sorvadni. A bizalom köntösét a kontrollmánia vetkőzteti le a főhősről, s ezt kezd okot adni a pánikra, nem a furcsa hangok az erdőből. Választhatsz: vagy vakon, de bízva visz utad, vagy szemhéjadról a kendőt leveti ujjad, de titkok fellelése nélkül sétálsz egymagad minden neszre felriadva, s a félelem elragad.

Hullócsillagként zuhan az ember a család hálójának felemelő érzése nélkül. Olyan gödörnyi hiány ez az érzelmekben, amit élő ember bevallani nem mer. Zaklatott, levágásra váró malacként menekül a böllér elektromos disznóagy kisütője elől, ami a felismerés, hogy nincs kiút a mélyből. Visító malac vágtában akár senki földjéig is elszaladhat megnyugvást keresve, de ha kutyakölyköt be is fogad a macska, Ember embernek nem tud lenni mardosó hiány helyett családja. Nem lehet hát mást tenni, mint kifeküdni este a rétre, nézni a csillagos eget, várni, hogy máshogy megtalál a béke.  Nem csak annak nincs valódi családja, akinek nincs, hanem annak sincs, akinek van, de valójában nincs.

Van abban valami furcsa és különös, amikor a kaméleonon, ami tűzvörös, megjelenik egy vaskos ecset. Ember keze mozgatja, keneget, ember, akinek a bőre konstans színű. A kaméleon értetlenül néz erre a kisstílű, színt váltani nem képes, testszínű homo sapiensre, mely azt gondolja, felsőbbrendű. A tűzvörös kaméleon színe szintén konstans, s az ecsettel el lett tüntetve bőrén minden kontraszt. A szivárvány összes színe meg lett metszve, ahogyan a szőlőt előkészítik szüretre. Szavaid a szivárvány metszőollói, mikor új ízeket nem akarsz már megkóstolni. Csak a régit megőrizni, bedobozolni és más torkán lendületből lenyomni. Szavaid ecsetként tudnak ráfesteni  másra és napokig lemoshatatlan pacákat hagyni, s nehéz elfelejteni. A festék lejön, de az emlék megmarad.

Lejönni a szerről, igen, neked. Neked, ki idődet ruletten elveszted, nem a zöldborításos golyóson, hanem a kék görgetős Facebookon. Megpörgeted a golyót, hátha üzi jött neked, majd a vesztes tétre nézve az lett a veszted, hogy szerencsehajhász ismét feléledt benned. Félkarú rabló, póker és rulett az életed, ezért kell lejönni a szerről igen, neked. Ha lent vagy a szerről,  látsz mindent fentről, a napod nem kergető, az aurád nem szennyező, Tevékenységed termő. Ha fent vagy a szeren, akkor boldogság nem terem. Földművesedsz, ásol, kapálsz, de a földet hiába döngeted, termést, gyümölcsöt nem találsz. De hisz ha szteroidot zabálsz, miért hiszed, hogy majd 200 kilót himbálsz? Az életed szteroidon nem több lufiknál. Ha fent vagy a szeren, amit látsz az csak egy verem, ami akkor épp egy világot jelent. Közben az a világnak egy kis tere. A pillanatodat uralja egy ketyere, amin fut a Zuckerberg szekere. Ahogy fent vagy a szeren, az neki biztosan tetszene, s a részvényeseknek ez csemege. Le...

Ópium hoz álmokat, lepkeszárnyú délibáb, a boldogság ágyra jár. (by Péterfy Bori) Honnan jön az ópium? valaki belém önti, mondjuk egy kémikus? vagy én vagyok, ki magába dönti? Delíriumos nappalok, kábulatos reggelek, a motivációm csípőficamos. Az Netflixes idő nem csereszabatos, az ezzel rövidebb élet tudata mardos. Milyen átok ez, amitől öregemberré válok? Összepöndörödök, mint egy barackfalevél, teljesen elcsúsznak az életemben az arányok, a pokolba vezető út helyett inkább hazamennék. De ez a gond, itthon vagyok, senki nem bánt, kényszerítés hatása alatt nem állok, mégis a mosatlan hegyekben áll, igénytelenségben nincsenek határok. Ez rosszabb, mint a pokol, ott legalább tudom, hogy ott vagyok, megértem, miért mindenki engem okol. De nem pokolban pokoli kínok közt fogoly s kínzókamra nélküli meggyötört lator láncok nélküli rab vagyok. Én sem értem, mi bajom, Egyre furcsábbak az álmok, egyszerűen csak jobb időkre várok.

 Oh, mily nyomorult ez a karácsony... Esküszöm, jobban izgat a hóviszony, vagy vállalkozóként az adózási jogviszony. Tudod, hiába harsogom, hogy nem izgat, valójában minden pozitív gondolatom elillan, ha valaki azt emlegeti: Boldog Karácsonyt! Az idegrendszerem ez idő tájt hártyavékony, a hangulatom sajnos robbanékony, még jobban elönt a tömegiszony. Mondták már, ez a plázákban nem túl előnyös? Mondták, az iszony kölcsönös, december környékén én vagyok a bűzös, aki a szent ünnepen köpdös, kinek a szíve nagyon szőrös. Nade hallottál már özvegyasszonyt, akinek a kedvence a halottak napja? Így vagyok én meg a karácsony, de nem a Gergely, hanem Éva neve napja a Gergely naptár szerint. Bejgli helyett jobban szeretem az adrenalint, úgy könnyebb a gödörnyi hiányt fedni. Meglepődhetsz, hogy a valódi bajom, nem az, hogy én vagyok a Grincs. Az utazás az én pajzsom, Itthon maradni ilyenkor okom nincs. Mondtam már, mint özvegynek a halottak napja, Kötél annak, kinek akasztott az apja, Születés...

A fa levele, míg nem látom, a legeslegszebb a láthatáron. Amint nekem ezt elmondtad, a fa levél egy piallanat alatt elporlad. A legszebb tárgyak, legkedvesebb  emberek addig léteznek,  amíg érdeklőni felőlük el nem kezdek. Ugyanis akkor menten szétesnek. Ha nem akarom, nem érdekel, akkor léteznek. Ha akarom és érdekel, akkor megéreznek,  és nyomban szétesnek. Meg kell próbálnom nem akarni, és az élőlényeket nem zaklatni. Hagyni, hogy csak létezzenek, szabadon, terhem nélkül lélegezzenek. El kell fogadnom, hogy amit akarok, meg nem kaphatom, csak amit a távolból, csendesen békénhagyok s valamilyen elcseszett Midász király vagyok. Remélem, nem örökre, akkor elmehet mindenki az ördögbe!

Körbe-körbe mentem egy ösvényen, keményen dolgoztam ezen serényen. Emelkedőre fel, megkönnyebbülve a lejtőn, többi lénnyel elvegyültem. Nem tűnt fel, hogy lépten-nyomon ugyan ott van a lábnyomom. Azt gondoltam, így kell,  akkor sem megállni, ha nyom már, és olyan, mint sorban állni végtelenítve a Postán. De most egy rét nyílt talán, és kikerülhetek az ördögi körből,  nem én leszek, aki folyton fejben gyököl. Postán sorban állni, gyököt vonni fejben, annyi értelme van, mint mosakodni tejben. Hiányzik az érzés, hogy megérkezzek, ezért növeltem a tempót szaporábbra. Azt gondoltam, a helyes irányt ne kérdezzem, inkább tartogassam erőmet továbbra. Megérkezni valahova nem szapora léptekkel, lehet, hanem kézben lévő térképpel. Amíg térkép nincs, azt kell keresni. Majd ha megvan, a helyes utat meglesni. ...vagyis előbb célt keresni. Bolond az, ki erővel megfeszülve körbe-körbe jár, idegtől megkergülve.

 Nem látom a fától az erdőt? Bár ez lenne az eredője minden problémának. A fa kérgébe annyit beleszőtt, hogy ezt nem gondoltam volna azelőtt. Egész világok itt elvolnának, ha én most ide nem jövök megnézni délelőtt. Pont ez az, én nem a fától  nem látom az erdőt, hanem a levelet sem az ágtól, Pedig ez el nem dőlt. Fától az erdőt? Bárcsak... Mintha egy drót agyamban el lenne vágva. Hangyától nem látom a kérget, ez az egész az őrületbe kerget. Kéregtől nem látom a fát, amit bárki könnyen lát. Majd igen, a fától sem látom  az erdőt. Azt sem vágom, egyáltalán mit kéne látnom, mert kettővel ezelőtt sem látom. De talán most! Meglátom nem csak a villamost, hanem a rajta lévő embereket. A sok-sok kép, ami mind kihagyott volt eddig, most lassan dereng. Megértem miért látnak összefüggéseket meg mások, mint harci töltényeket, amiket célba is lőnek és találnak. Én csak lövöldöztem vaktába, Hol üres tárral, hol vaktölténnyel. Bele is folyt erőm egy örvénybe. Mennyivel könnyebb meglátn...

A macskáknak tériszonya nincs, számukra a szabadság  a legnagyobb kincs. Mégis kockára teszik mozgásuk szabadságát, s akkorákat ugranak, mancsuk dobbanását még a szomszéd térfigyelő kamerája is hallja. Ilyen ez a kilencéletű macska, ha el is véti, hova esik? Talpra! Legtökéletesebben légi akrobatikára s fenékriszálásra megalkotott lények, akiket imádunk, vagy 8 milliárdan. Ha ők elmérik, elszámolják a röppályát, s egy-egy példány elvéti a prédáját, én is elvéthetem néha a céltáblát. A macska tökéletes testfelépítésű, de nem tökéletes lény. Az emberi agy bár mikroszámítógép, de ez könnyen kétértelmű. Mikroszámítógép, de nem tökély. Főleg nem gép.

  A pólóm ólom, A gyógyszereket tolom, Ma ennyire jutok.

Media Marktban jártam, ahol egy eladóra vártam. Elő is jött a piros kosztümben, Usb kábelt javasolt ezüstben. Elhittem a varázsszavakat, amik szolgálják majd javamat: hárompontnulla, átvitelisebesség. Ezt itthagyni? Veszteség! A bankkártyám könnyebb lett egy kilóval, gondoltam jó lesz. Mit tehet az ártatlan hiszékeny énem, ha arra jut végre, hogy segítséget kérjen? A blokkot kidobtam, USB kábelt bedugtam. Boltba másnap visszavittem. Kifizetett pénzt eltemettem, mikor az eladó azt mondja: vehetett volna jobbat. nade ő most majd megoldja! Azt se tudja tegnap mit beszélt, most teljesen mást bizalmasan mesél. usb kábelt javasol aranyban. Ezt kifizetni egy adagban? Nyomorúságos útlevél oda, ahol a hóvége pengeél. A habozás rezzenése zakatol arcomon, és bugyog torkomon. Megpaskolja vállamat ez a filigrán, "ezúttal jó lesz, ígérem!" "jó, de ha nem, lepontozlak Instán!" Megnéztem utolsó fillérem. Hazaérve kipróbáltam ismét végre, s egy vörös bikává vált lényem, aki azt mond...

Ráeszmélek reggel a kávémat kevergetve engem egy átok éjjel-nappal kerget. Nem tudok bemenni az ajtókon. Igen, a tágas tér bókol, suhannék mint kés a vajon,  de nem maradok talpon. Az üvegajtó úgy megfejel, hogy utána az orvos gyógykezel. Aztán a szemtelen üvegajtó, láthatatlan hűlt helyén marad az ártatlan hidegpadló. Rám nézve azt suttogják: szegény. a Newtoni fénytöréssel, matematikai vaktölténnyel lövöldöztem üveget keresve, s levegőbe random lehelve. megtört végre az üveg,  de nem kívül, hanem belül. Belémhasított az ideg, itt bizony soha nem volt üveg. hazasétálva benézek a boltba, a kasszás ügyetlenül ad vissza, Telefonszámomat elkérné gyorsba, mosolygok kacsintva, de úgy sem megyek randira... Honnan jön ez a csörömpölés?

 Mint egy elhagyott bkv jegy, Ha ellenőr jön, éget. A nyelés dörzspapír, megint nem csináltam arcradírt. Ereimben gyöngyszemek haladnak A gondolatok kifele szaladnak, A szavak belefe apadnak, Monoton, gépiesen, hadarva. A könyököm székláb, De hol a céklám? Feloldódnék,  mint egy pezsgőtabletta, Ha nem lenne ilyen szoros az agenda. Szemkontaktus helyett a parketta Minden rését tudom pacekba. Adnék egy darabot magamból, Ha előbb én magam kapnék, De ez olyan ritka, mint az albatrosz. A fejemben egyedül inkább nem maradnék. 

 Bánya árnya várja, hátha áshatsz. Hárman állnak Sárga zsákban. Tágra zárt lápma lángja támaszt vár. Sárga zsákban hárman vájnak. Nála bátrabb a fákly lángja. Sánta társa gyáva ábra. Mászna hátra Svájcba máma. Láncba zárva sásba mártva társra vágyva ...mindegy, dolgozni kell!

 Láncra vert gladiátor küzd a mindenséggel. Nem volt ő mindig harcos, elmesélte. Véres, poros léptek mellett ajándék a levegővétel. Ágyon pihenve nem álmodozik, testén számolatlan seb domborodik. A létezés pihentetés helyett présel, Zsenge karokkal, kérdő szemekkel, embert sem állatot még nem ölve, nyáron érkezzett a többi gyerekkel. Azóta szorul keze folyton ökölbe. Harcossá és gyilkossá vált,  de megtanult nyerni küzdelemmel. Nehezebb, mint amikor fegyvert használt, s ellenfele hirtelen mindig kettévált. Fárasztó kimerítéssel kombinált, rezignáltan viaskodik a mindennel. Életért harcol élettel. Gyilkolással harcolni nem lehet az életért

 Templomtorony piszkálja a ködöt. Napfogyatkozás vagy Holdkelte? Nem látni, mi van az éj mögött. A hideg ölelése nem ereszt. Mondd, te varjú! dörgedelmes vihar készül, vagy esőtől a búcsú? Kergetőzik a Nap és a Hold veszettül. A tűzgolyó borotvapenge, villanásába a föld beleremeg. Sötétben álló fényoszlop mereng, egyedül állva itt mit keres. Megnyílik az ég, ezernyi fullánk áll a földbe sorra egymás után. Vérzik a felhő, milliónyi szúrás. Üvegszínű vércseppek hullanak alá, a vihar gomolygó sötétje kimúlt már. Végnélküli láthatár piszkálja az eget. Szabadság vagy üresség? Nem látni, mi tárul ide. A kérdőjel nem ereszt.

 Ahogy nincs a ruhafogas a ruhán úgy van a mókus fenn a fán. Nem ereszthetek mindent a szélnek, hogy aztán féljek attól, mik visszatérnek. A magokat alaposan, fontoltan kell szórnom, emlékezni, hol kell ezeket gondosan locsolnom. Minden elejtett mag egy fél emberöltőre kihat ezen változtatni nem lehet, bármit is írnak. Ügyelek hát minden mozdulatomra így szebb, naposabb idő vár otthonomra. Gyermekként elszórt magok eredménye válik azzá, ami a mai napok veresége. Kesze-kusza indák, tölgyfák az útban, Nade hogy került a meggyfa a kútba? Elfeledett kincsek a föld alatt, ugráló kacatok élvezik a nyarat. Haragudni erre nem szabad, minden ember élete egy kaland. Nagy levegő és pakolás, ettől lesz ez nagy szabadulás!

 Mágnesként húz a föld magához, ahogyan keblére ölelne egy barátot. Egyre-egyre mélyül magányom, egyre-egyre közelebb halálom. Izmaim lassan elernyednek Mostantól nem emlegetnek, pedig várom, hogy felkeresnek. ...de végül örökre elfelednek. Sorsomat én kovácsoltam, magamnak meg nem bocsátottam. Bennem lévő tüzet kioltottam, Ciános üvegbe kapaszkodtam. Csönd. Félelem. Magány. Mozdulatlanul fekve szárnyakra lettem figyelmes. Fehér, gyönge, flitteres. Ásni kezdtem lihegve. Elkönnyültem, mint egy madár, A gödör kártyavár és suhantam, mint egy Wolt futár Megnyílt a láthatár. Könnyű. Fényes. Napsütötte.